ﯼIsten Kardja

Jordanes krónikája és egy debreceni népmonda nyomán.

Volt a szittya királyoknak egy pompás, félelmetes kardjuk, amelyet azért kaptak az Istentől, hogy azzal minden népet legyőzzenek. Ez az ősi kard elveszett, de legendája fennmaradt a szittya harcosok emlékezetében.

Az öregek folyvást regölték:

- Keressétek, kutassátok, mert az lesz a világ ura, aki Isten kardját megtalálja! Csakugyan kutatták is, keresték is, de Isten kardját senki meg nem találhatta. Isten kardjának hírét Attila is hallotta, hogyne hallotta volna. Az édesanyja beszélte neki, hogy egykor azt álmodta: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Álmában megjelent előtte ez a fiú, és egy fényes kardot kötött a derekára. Lángolt, sugárzott az a kard, mert Isten hajította le, és éppen az ő fiának szánta. Ebből az álomlátásból Attila megértette, hogy Isten kardját ő köti a derekára, ő lesz Isten ostora, aki minden népet meghódít. Gyermekkorától fogva várta, egyre várta Attila a kard érkezését. Nem is várta hiába. Történt egyszer, hogy az egyik hun pásztor észrevette: sántikál, erősen sántít az egyik tinója. Megnézi a lábát, hát véres seb van rajta! Ugyan mi sérthette meg? Ahogy körülpillant, fényes lángnyelv villan fel előtte - hát egy kard áll ki a földből, abból csapnak ki a lángok! Odamerészkedik, kihúzza a kardot a földből, és futva fut vele Attila királyhoz.

- Ezt a csodakardot a mezőn találtam, úgy gondolom, téged illet! Attila mindjárt megismerte Isten kardját. Megmarkolta, suhintott vele a világ négy tája felé, és azt mondta:

- Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem!